Második fejezet

 - Jeon Jeongguk - ejtem ki ajkaimon a nevet -, a többiek tudják már?

 - Mégis micsodát? - vonja föl szemöldökét idegesen Namjoon.

 - Megharapta az egyik.

  Nem szokásom köntörfalazni. A tényeket mindig közlöm és, ha az igazság fáj is, sokszor bűn titkolni. A fiúk torkában mintha megrekedne a levegő, ők pedig szoborrá merevednének. Senki se szól semmit, a csöndet csak vírusos emberek törik meg, akik mindenáron élelemhez akarnak jutni. Látom az arcokon, ahogy elméjükben száz meg még ezer kérdés fogalmazódik meg felőlem.

 - Honnan veszed azt a badarságot, hogy egyikünket megharapták? - Jimin értetlenkedve néz a fiatalabbra, azt gondolja, hazudok. - Ő ember és az is marad!

 - Na, ide figyeljetek. A fertőzöttek is emberek, akik tudatlanul tántorognak az utcákon, csak az ösztöneikre hallgatnak. Beleőrültek a kegyetlen megpróbáltatásokba, viszont ez nem egyenlő azzal, hogyha megkapod a vírust, bizonyos időn belül te is egy járkáló öntudatlan emberevő szörnyeteg leszel. Sokkal bonyolultabb a helyzet annál, mint, amit tapasztaltok belőle. Azért vagyok itt, hogy viszonylag normális életetek lehessen. Nem vagyok se varázsló se boszorkány, de vannak tények. És vannak alternatív megoldások is. Kifejlesztettem egy speciális parfümöt, amely lehetővé teszi, hogy egy ideig a fertőzöttek között mászkáljatok veszélytelenül. Nem kérem, hogy bízzatok meg bennem, de ígéretet tettem Jiwoonak, hogy megmentem a bátyját, legalább ezt had tartsam be. - monológomat ezzel lezártnak tekintettem.

  Tanácstalanok voltak, a szó bennük ragadt. Vártam pár percet, aminek leteltével befújtam magam fölöslegesen és lemásztam az ablakból a betegek közé. Járkáltam, meglöktem őket. Természetesen ők nem foglalkoztak velem, mintha ott se lettem volna. Tudtam, hogy az újoncok ezt mind látják. Figyelemmel kísérték az egész akciót. Újra felmásztam hozzájuk. Tekintetük cikázott ide-oda, az egész szobát körbe járták szemükkel és próbálták realizálni a látottakat. Kételkedtek szavaimban, végül hangtalan bájcsevejbe kezdtek, lélektükreikből minden csetlő botló gondolat kiolvasható volt. Hosszú percek teltek el, mire végeztek. Namjoon felém fordult és szólásra nyitotta száját, ám Yoongi gyorsabb volt.

 - Ajánlom, hogy ne verj át bennünket.

 - Lee Hanla, de szólítsatok csak Hallának - elmosolyodtam és biccentettem egy aprót, hogy jöjjenek közelebb.

  Befújtam őket tetőtől talpig azzal a bizonyos parfümmel, aminek ők nem is érezték az illatát, vagy éppen szagát. Hát igazából nem tudom, hogy ezt valaki is érzi-e illatosnak, de szerintem pont olyan büdös, mint egy járkáló szaga. Fintoromra felfigyeltek, de nem csak annak oka foglalkoztatta személyüket.

 - Ez mégis micsoda?

 - Nyugalom YoonGi, nem sokára megfogod tudni. - Eleresztettem egy halvány mosolyt, majd folytattam. - Viszont ideje indulnunk, a hatása nem tart örökké, vagy talán a fertőzöttek vacsorái szeretnétek lenni?

   Sóhajtottak és nemleges bólogatásba kezdtek. Szemükben ott csillogott a félelem és némelyikük remegő végtagokkal mászott ki az ablakon, egészen addig, míg lábuk talajt nem ért. Én csak könnyedén leugrottam és figyeltem, míg nem mind a hét fiú le nem ért. A jármű felé indultunk. Lépéseik bizonytalanok voltak és mikor hátra tekintettem, akkor tisztán látszott arcukon a gondolatok hada. Kardommal "arrébb tessékeltem" a jármű felé vezető úton dülöngélő fertőzötteket, ha pedig a helyzet úgy adta, pár csapással véget vetettem szenvedésüknek.
  Hamar elértük a  biztonságot adó kisbuszt, ami a fiúk számára a megváltással volt egyenlő. Kwang beindította a motort és haza indult. Út közben ejtettem egy hosszabb bemutatkozást és megismertettem velük jó barátom személyét is. Kwang persze háborgott, hogy őt miért nem hagyom szóhoz jutni, ha róla van szó, de én csak legyintettem és mondtam, hogy az útra koncentráljon.

 - Halla, - nézett rám az eddig csendben ülő JiMin - te azelőtt nem fújtad be magad, mielőtt felmásztál hozzánk?

 - Csak mert előttünk is használtad azt a parfümöt, vagy micsodát, de ha már korábban befújtad magad, akkor csak mondanod kellett volna, mert így pazaroltál, nem? - fejtette ki gondolat menetét a fiú, és ekkor jöttem rá, hogy ebbe bele se gondoltam. Észrevette szótlanságom és tovább kérdezett.

 - Mielőtt odajöttél hozzánk nem fújtad be magad, igaz? Akkor mégis hogyan sikerült észrevétlenül eljutnod hozzánk? - a többiek arca megrezdült és kérdő tekintettel méregettek.

 - Ha jól tudom, akkor nem te vagy az agytröszt a bandában, de mégis csak te vetted észre... Nem mellesleg, azért nem vettek emberszámra, mert én közéjük tartozom. Engem már jóval régebben megharaptak és már a testem is átváltozott.

 - Micsoda?! És mégis mikor? Te nem vagy normális! És én még bíztam benned! A francba is, ha kiszállok, akkor kitudja ki fog megenni, ha nem, akkor meg te, ha csak előtte ki nem nyírlak. - szólalt fel ingerülten YoonGi.

 - Ahogy hallottad, fertőzött vagyok, amúgy ha ennyire érdekel: másfél évvel ezelőtt történt.

  Végül kérdéseiket magukba fojtották és a rettegéssel a szívükben várták, hogy megérkezzünk a célunkhoz. A kínos csendet a rádió zaja törte meg és az, hogy visszahívtam a többieket, azzal, hogy ma már nem tehetünk többet. Csak néhány kérdést tettem fel a maradék csapatoknak. Az az szokás szerint a túlélők száma iránt érdeklődtem, illetve a speciális beosztásról, amit én találtam ki. Úgy látszik a mai mentőakcióban csak nekünk sikerült Kwang-gal "D" beosztású túlélőt találni. Bár mondjuk kevés az esélye is, hogy "D"-seket találjunk, hiszen, ha elkésünk, akkor már nem biztos, hogy túlélőként tekinthetünk rá.
 Remélem megtudják érteni a fiúk a rendszert és eltudják fogadni. Bár nem hiszem, hogy találnának biztonságosabb és vidámabb helyet az otthonomnál... Vagy inkább a mi otthonunknál? Igaz is, még előttük vannak a vizsgálatok és tesztek, mielőtt befogadnám őket a népes családomba. Bízom benne, hogy senkivel sem lesz gond. Ígérjétek meg, srácok.

Első fejezet

   Sokan azt hiszik, hogy itt a vég, ezért öngyilkosok lesznek. Kevesen gondolják azt, hogy volna erre az egészre megoldás. Én az lennék, aki megmutatja: még koránt sem veszett el a remény.

Régen volt, amikor eldöntöttem a jövőm. Kisgyermekként rendszeresen tűnődtem azon, vajon mi is lesz a feladatom, ha felnövök.

  Tizenhét éves voltam, mikor találkoztam egy fertőzöttel, aki természetesen megharapott, a nyoma a mai napig ott tündököl a vádlimon. Már akkor éreztem, hogy én leszek a remény, aki majd segít.

Habár hittem a természetfelettiben, nehéz volt elfogadnom, hogy aki akkor megharapott egy zombi volt. Szerencsére sikeresen elmenekültem előle. Elmentem a rendőrségre is, de mindenhol süket fülekre találtam, mivel zombik nem léteznek. Helyette az elmondásom alapján készítettek egy rajzot, hogy megtalálják az illetőt. Még aznap kiderült, hogy egy eltűnt személybe botlottam. Azonban ez sem volt elég, hogy higgyenek nekem, ahogy a harapásnyom se.

  Ami azok után történt velem, egyszerűen felfoghatatlan volt. Hazamentem, már éhes voltam; egész nap nem tudtam enni a rohangálás miatt, a kórházat is megjártam. Végül a vacsoránál vettem észre, hogy valami nagyon nincs rendben. Ugyanis mielőtt az első falatot megehettem volna, megcsapta az orromat valami bűz. Nem törődtem vele, fintoromat is visszafogtam egészen addig, amíg be nem kaptam azt az egy falatot. Az undorító íze szétáradt a számban, gyorsan elszaladtam a mosdóba és kiköptem. Jó alaposan kimostam a szájüregemet és visszamentem a szüleimhez. Szemükben egy csepp aggodalom sem volt, ám a viselkedésem miatt szúrós tekintettel illettek.

  Gazdag családdal áldott meg a sors. Pont emiatt nagyon oda kellett figyelnem az etikettre és a divatra, ami néha borzasztó viseletekkel lepett meg. Mindenesetre elnézést kértem és elvonultam a szobámba.

Eltelt egy, aztán két nap kaja nélkül. Nemcsak az ízlelőbimbóim, hanem a szaglásom is megváltozott. Az embereknek finom illata volt, csábító. Viszont nem olyan értelemben, hogy vonzónak találtam volna őket, hanem inkább ebédnek, vagy vacsora meg ilyenek. Próbáltam is kiverni a gondolatokat a fejemből, ami annyira ment jól, hogy harmadnap megöltem egy embert és a karjairól teljesen leettem a húst. Hamar feleszméltem, a legjobb barátnőm segítségét kértem, aki nem ijedt meg tőlem, pedig mindent elmondtam neki. Egy undorító zombinak éreztem magam. Szerencsére éltem – még ha úgy is éreztem, hogy meg kell halnom – és tudatomnál voltam. A barátnőm, nevezetesen Yujin, mellettem volt a legfontosabb napokban, rengeteg ételt megkóstoltam, mire rájöttem mit tudok megenni és mit nem.

  Nemeshez illően szoktam lovagolni és ő is mindig velem jött. Megjegyezte, hogy a lovak büdösek és le kéne őket csutakolni. Értetlenül álltam a dolog előtt, mert én nem éreztem semmilyen bűzt. Persze, tudom, hogy a szervezetem a fertőzés hatására átalakult és a szagló szervem az ehető és nem ehető élőlényekre fókuszálódott, mégis valami furcsa érzés volt bennem. És ekkor beugrott egy ötlet. Egy napja nem ettem jó formán semmit, és nem akartam még egy embert se bántani. Igen, ámde az első és utolsó áldozatomnak a húsa nyers volt, a ló pedig nem volt büdös.

  A trénerek visszavezették az állatokat a karámokba, ahol levették róluk a felszerelésüket és lecsutakolták őket. Mi átöltöztünk, aztán én gondoltam egyet és mindenféle magyarázat nélkül magam után húztam barátomat, egészen a legközelebb eső szupermarketig. A bejáratnál elengedtem csuklóját, mert rájöttem, hogy magától is fog követni, már csak a kíváncsisága miatt is. Találomra vettem három kiló és negyvenöt deka csirkehúst, amivel olyan sebesen masíroztam ki a boltból, mint ahogy berobbantam.

– Halla! A francba is, állj már meg!

– Nem éreztem, hogy a ló büdös lenne – mondtam halkan azt, ami reményt adott nekem –, ezért nyers állathúst fogok enni.

– Ez az én legjobb barátnőm! Sosem adja fel és mindig megtalálja a megoldást – ugrott a nyakamba a lány és jó szorosan megölelt.

  Pár minutum múlva elengedett, hogy tudjak enni egy kicsit, és kaptam tőle egy biztató mosolyt is. Kibontottam az áttetsző csomagolást, kivettem belőle a nyers húst és orrom elé emelve megszagoltam. Nem volt se illata se szaga, így bátran haraptam bele egy jó nagyot. Eszembe se jutott, hogy rossz íze lehet, mert úgy éreztem, ez az utolsó esélyem. Be kellett vallanom magamnak, hogy sose lesz finom, azonban elviselhető volt. Bár íztelen, de nem hányingerkeltő, ez pedig jó jel volt.

És igen, így tudtam rájönni, hogy van egy kerülő út, nem kell feltétlenül embert ennem, ha éhes vagyok.

  Ekképpen indul a történetem, de ez csak a kezdet. Még nem tudom, hogyan fog ez végződni, sikerül-e megállítani, viszont ígérem, hogy mindent meg fogok tenni. Most is épp egy mentőakciót irányítok. Mindenkit biztonságos helyre akarok vinni, akik még nem haraptak meg, vagy akik szintén az egyes fázisban vannak, mint én. Három feltuningolt kisbusszal megyünk Szöulba. amint odaérünk szét fogunk széledni. Minden járműben van átalakított rádió, amelyre még mikrofont is szereltünk, ily módon biztosítva a kommunikációt. A kisbuszokba akár tizenkét ember is befér és viszonylag gyors is. Az akcióban hat ember vesz részt velem. Minden járműben egy ember és egy első fázisú fertőzött, akikben nagyon megbízok. Van egy speciális parfüm, amit eredetileg a saját vérem felhasználásával készítettem, de mára már másoktól is kapok vért, amit felhasználhatok a tudósokkal.

Sok embert mentettem már meg, kémikust és fizikust is, orvosokat és tűzoltókat. Otthont adtam több mint ezer embernek ebben az elvetemült világban. Mondhatni normális életet élnek, azonban tartom magamat a szabályokhoz és fontosnak tartom a számokat. Ha egy ember veszélyezteti a kolóniát, akkor távoznia kell, vagy megöljük. Még ha közeli ismerős is, inkább csak egy áldozat legyen, mint rossz esetben tíz, vagy annál is több. Van, aki szerint kegyetlen vagyok, de nekem is vannak érzéseim, és nem akarom, hogy több ember sírjon a kelleténél. Azt hiszem, így is épp elég megpróbáltatáson ment mindenki keresztül.

  Egyre több házat látunk meg a horizonton, amelyek fokozatosan nagyobbak lesznek, végül már Szöul utcáin döcögünk. Az épületek szokás szerint kihaltak, falaik pedig éppen csak állnak. Az elején próbáltam figyelmeztetni a lakosságot, de nem hallgattak meg, és mire a katonai erők felléptek a fertőzés ellen, már késő volt, többet ártottak az egészséges civileknek, mint a zombiknak címzett szerencsétleneknek.

Bejöttünk egészen Hakdong Parkig, amin szintén látszódtak a robbanás és lövés nyomok. Ha jól tudom, a Big Hit Entertainment is a közelben helyezkedik el. Pár hónapja megmentettem egy szép, fekete hajú lányt, Jung Jiwoot, aki azt kérte tőlem, hogy mentsem meg a bátyját. Elmesélte, hogy amikor utoljára beszéltek, Hoseok és barátai a szórakoztató cégnél gyakoroltak. Valószínűleg nem tudtak messze menekülni és a közelben bújtak el az éhes szájak elől, feltéve, ha még élnek.

– Kiszállok – szólok Kwangnak és felkapva a mentő felszerelést elhagyom a kisbuszt.

  Az erek kidagadnak az egész testemen, izmaim megnőnek és behunyva szememet kezdek el koncentrálni. Mélyeket szívók a levegőből, hátha megérzem pár túlélő illatát. Kinyitom lélektükrömet és elindulok körülnézni, figyelve a légzésemre. Természetesen vannak szétszóródva ötös fázisú fertőzöttek, de nem vesznek rólam tudomást.

Hangokra leszek figyelmes, mivel pár emberevő szerencsétlen egy ház falának fut újra és újra. Végül van, aki elszédül és kidől egy időre, de mindig van, aki helyettesíti azokat, akik elvesztették eszméletüket, vagy éppen alszanak.

  Közelebb araszolok és hamar megérzem hat ember bódító illatát. Ma reggel jó sok nyers csirkét ettem, így nincs gond az éhségemmel. Teljes nyugodtsággal kezdek felmászni az épület harmadik emeletére, ahol ki van törve egy ablak. Testemen az izmok és erek emberinek mondható helyzetbe úgymond visszahúzódnak, én pedig végre sikeresen felkapaszkodom az ablakpárkányra és fel is húzom magam. Beugrok az öt emeletes épületbe, ami egy kis zajt csap.

– Hallottam valamit – mondja a közelben egy fiú.

– Lehet, hogy csak képzelődtél, ide nem tudnak bejutni – szólal meg egy másik.

– Esetleg egy másik túlélő? – kérdi egy harmadik.

– Itt vagyok!

– Ez egy lány? - kíváncsiskodik az első hang tulajdonosa.

  Pár pillanat telik el és egyre több srác jelenik meg a folyosón, ahova sikerült beugranom. Magamban számolom őket, azonban az eredmény nem hat, hanem hét. Nem érzem, hogy büdös lenne, az az most alakulhat át. Mivel ismerem a Bangtan Boyst, ezért könnyen felismerem a tagokat, köztük Hoseokot is, akinek érzem az illatát. Mélyet szippantok a levegőből és egykettőre megállapítom, kit haraptak meg. Egyenesen a szemébe nézek, ő pedig megszeppenve tekint vissza rám. Talán már érez valamit velem kapcsolatban, amit a többiek nem.